Lászlóffy Aladár

Csoóri Sándornak

Egymás nyomában, végig az időben
ott jön a sor az erdők sűrűjéből,
a puszták só-haván, a jég honából,
a próféták, a váteszek, a bárdok,
ezernyi szó se hangzavar, ha tőlük,
ha általuk viharzik a világra,
ott minden tisztán önmagát mutatja,
és menedéket tart a tisztaságnak.
Ha volt remény, ha lesz remény, ha bennünk
újra meg újra harcra kél a nyelv is,
ha testünk-lelkünk fegyverévé válik
a balsors tartós rohamai ellen,
s a verssorok mögöttünk elmaradva,
igék, szavak, mint vércseppek a hóban,
a jövő felé mégis elvezetnek –
nem volt hiába hinni és maradni,
a puszta lét is ódákat jelenthet,
van úgy, hogy éppen egész irodalmat.
Az anyanyelv egyetlen iskolája,
melyet soha sehol se dics, se önkény
nem bír lebontani, nem tud bezárni:
a költők lelke, mindenütt a földön.


Arányok

Megfogok valamit, na persze,
egyszerű ez – de ki fog itt?
Tisztázhatod – (de vajon nyersze-e?)
a résztvevők erényeit.

A csontok jobbágy-állapotban
dolgoznak engedelmesen,
nem tépelődnek, mi van, hogy van,
– tőlük egész és ép kezem.

Az izmok nélkül ronda volna,
mozogni se tudna a kéz;
s idegek adják, hogy e torna
teremteni tud és merész.

Egyszerű kép, alaphasonlat
mindig az összhanghirdető,
de rangsorok, arányok voltak,
vannak és lesznek – ez a fő.